A kezdetek (1968-1970)
A Led Zeppelint Jimmy Page gitáros alapította 1968-ban. Page 1966-ban basszusgitárosként csatlakozott a Yardbirdshöz arra az időre, míg Chris Dreja ritmusgitáros megtanulta használni a hangszert; Page ezután a zenekar szólógitárosa lett. 1966 októberében Jeff Beck kivált a zenekarból; a Yardbirds belefáradt a folyamatos turnézásba és lemezfelvételekbe, egyre közelebb kerültek a feloszláshoz. Tervezték egy supergroup alakítását: Page és Beck gitározott volna, a dobos Keith Moon, a basszusgitáros John Entwistle lett volna (mindketten a The Who tagjai). Énekesnek Steve Winwoodot vagy Steve Marriottot akarták szerződtetni. A zenekar sohasem alakult meg, de 1966-ban Page, Beck és Moon felvette a "Beck's Bolero" című dalt, ami Beck 1968-as Truth című albumán jelent meg. A felvételen részt vett John Paul Jones basszusgitáros is, aki felajánlotta, hogy a jövőben szívesen dolgozna Pagedzsel.
A Yardbirds 1968 júliusában adta utolsó koncertjét, ezután Keith Relf és Jim McCarty kivált a zenekarból, mert a folkzene iránt kezdtek érdeklődni. Ennek ellenére még volt néhány előre lekötött fellépésük Skandináviában, ezért McCarty és Relf engedélyezte Pagenek és Drejának, hogy Yardbirds néven teljesítsék kötelezettségeiket. Page és Dreja új zenekart akart összerakni. Az énekesi posztra Page először Terry Reidet hívta meg, aki elutasította a felkérést, és maga helyett Robert Plantet ajánlotta; Plant elfogadta Page ajánlatát. Dobosnak Plant John Bonhamet ajánlotta, akivel a Band of Joy nevű zenekarban játszott együtt. Amikor Dreja kiszállt, hogy fényképész legyen (ő csinálta azt a képet, ami a Led Zeppelin debütáló albumának hátoldalán szerepelt), Jones jelentkezett Pagenél. Pagenek jó emlékei voltak a Jonesszal közös munkáról, így azonnal bevette a zenekarba. Az első dal, amit együtt játszottak, a "Train Kept a Rollin'" volt.
A zenekar teljesítette a skandináv turnét, majd új nevet keresett. A Lead Zeppelin nevet Keith Moon javasolta, amikor Page vele akart új zenekar lakítani. A kifejezés John Entwistletől ered, aki egy rossz koncert után azt mondta: „olyan lassan ment, mint egy ólom (lead) zeppelin”. A zenekar felvette a nevet, de az a-t kihagyták belőle, hogy ne keverjék össze (különösen az amerikai angolt beszélők) a 'vezető' jelentésű lead szóval.
Nem sokkal később, 1969. január 12-én megjelent a zenekar nevét viselő debütáló albumuk. Az album dalai sajátosan ötvözték a rockot és a bluest; kulcsfontosságú volt a torzított gitárhang. Az albumot ma a heavy metal egyik alapművének tartják. Bár a Led Zeppelin korai dalai ismert bluesokon alapultak, több daluknak jellegzetes, kemény hangzása volt (például a "Communication Breakdown"-nak). A "Black Mountain Side" című dal középpontjában az akusztikus gitár áll, a "Babe I'm Gonna Leave You" című folkdalban pedig akusztikus és elektromos hangszerek egyaránt hallhatóak.
Az első album sikere nyomán a Led Zeppelin a világ egyik legnépszerűbb zenekara lett, különösen az USA-ban, ahol gyakran turnéztak. Még ugyanabban az évben megjelent a hasonló stílusú második nagylemez, a Led Zeppelin II: első dala a "Whole Lotta Love", mely a zenekar védjegyévé vált. A második album még az elsőnél is sikeresebb volt, az Egyesült Királyságban és az USA-ban egyaránt az első helyre került.
Jimmy Page és Robert Plant komoly bluesrajongó volt; az első albumon az "I Can't Quit You Baby" és a "You Shook Me" szerepelt (mindkettő Willie Dixon dala, utóbbi J.B. Lenoirral közösen). Jeff Beck Truth című albumára szintén felvette a "You Shook Me"-t. A Led Zeppelin változata hat hónappal Beck albuma után jelent meg, így Beck plagizálással vádolta meg a zenekart. Ez Page és Beck kapcsolatának megromlásához vezetett.
A Led Zeppelin II-n szintén hallhatóak olyan dalok, melyek feltűnően hasonlítanak Willie Dixon munkáira, bár Dixon szerzőségét nem jelölték. A "Bring It on Home" nagyon hasonló Dixon "Bring It on Back" című dalához, a "Whole Lotta Love" szövege pedig Dixon "You Need Love" című dalára hasonlít. Az 1970-es években az Arc Music, a Chess Records egyik kiadója a "Bring It on Home" kapcsán szerzői jog megsértése miatt beperelte a Led Zeppelint, de peren kívül megegyeztek. Dixon csak akkor nyert a dolgon, amikor beperelte az Arc Musicot és visszakövetelte szerzői jogait és tiszteletdíjait. Évekkel később a "Whole Lotta Love" miatt a Led Zeppelint is beperelte, melynek eredménye szintén peren kívüli megegyezés lett. A Led Zeppelin II új kiadásain már Dixon nevét is feltüntetik a szerzők között.
Page egy interjúban ezt mondta: „Gyakran gondolkodtam úgy, mint a Stones. Ők Chuck Berry fiai akartak lenni, mi pedig Howlin' Wolf fiai.” A Led Zeppelin korai koncertjeinek állandó darabja volt Howlin' Wolf "Killing Floor" című dala. Egyébként ez ihlette a "The Lemon Song" című dalt a Led Zeppelin II-n.
A Led Zeppelin tagjai szerették az amerikai rock and rollt is: Fats Domino és Little Richard túláradó stílusát; gyakran játszottak olyan rockabilly dalokat, melyeket Elvis Presley vagy Eddie Cochran tett híressé. Koncertjeik gyakran több, mint három óra hosszúságúra nyúltak: hosszú improvizációik keveredtek a soul (elsősorban James Brown) és a funk (Jones és Bonham kedvence) hatásaival.
Harmadik albumuk, a Led Zeppelin III dalainak írásához egy civilizációtól elzárt walesi házba, Bron-Yr-Aurba vonultak el. Az eredmény egy sokkal akusztikusabb hangzás (és a "Bron-Yr-Aur Stomp" című dal, melyet a borítón tévesen "Bron-Y-Aur Stomp"-ként jegyeztek), melyre erős hatást gyakorolt a folk és a kelta zene; ez a fajta hangzás újra bizonyította Page tehetségét. A Led Zeppelin III szintén újat hozott az albumborítók világában: egy kereket tartalmazott, melyet ha elforgattak, a kivágásokon keresztül mindig más kép látszott; ez volt a bevezetője a művészi kidolgozású albumborítóknak.
1970 novemberében kiadójuk, az Atlantic Records a zenekar kérését figyelmen kívül hagyva megjelentette az "Immigrant Song" kislemezt. (Korábban az Atlantic Records a "Whole Lotta Love"-ot is kiadta kislemezen, az eredeti 5:34 helyett 3:10-es hosszal.) Ezen hallható egyetlen B-oldali daluk, a "Hey Hey What Can I Do". További kilenc kislemezük is a beleegyezésük nélkül jelent meg, ők ugyanis nem akarták megbontani albumaik egységét, valamint rádióban játszható hosszra lerövidíteni dalaikat - ebben menedzserük, Peter Grant is támogatta őket. (Érdekes módon egyik legismertebb és rádiókban legtöbbet játszott daluk, a "Stairway to Heaven" nem jelent meg kislemezen.) Televíziós fellépéseket sem vállaltak, mivel ezeknél sem megjelenésüket, sem a hangminőséget nem tudták a nekik tetsző módon alakítani; a rajongók így leginkább „személyesen” találkozhattak velük.
Az együttes aranykora (1971-1975)
1971. november 8-án megjelent negyedik albumuk. Az eredeti csomagoláson nem jelölték a zenekar nevét, a cím pedig csak négy szimbólum volt -  . Elterjedtebb elnevezései: The Unnamed Album, Untitled, Led Zeppelin IV, Zoso, Runes, Sticks vagy Four Symbols. A Rolling Stone 2005-ös interjújában Plant elmondta, hogy az album címe csupán a negyedik album.
Az albumon hallható hard rock, mint a "Black Dog" (a címet valószínűleg a stúdió körül lófráló kóbor kutya ihlette) és lágyabb, akusztikus folkdalok, mint a "Going to California" (tisztelgés Joni Mitchell előtt). A "Stairway to Heaven" a két stílust egyesíti. Ma már ez az egyik legnépszerűbb rockdal, 8 perces hossza ellenére rendszeresen szerepel a rádiók műsorában. Sohasem jelent meg kislemezen, de rengeteg feldolgozása készült.
A "The Battle of Evermore" általános vélekedés szerint J. R. R. Tolkien A Gyűrűk Ura című regényén alapul. Ez az egyetlen Led Zeppelin-dal, melyen egy vendégénekes szerepel: Sandy Denny, a Fairport Convention énekesnője.
A utolsó dala egy Memphis Minnie/Kansas Joe McCoy blues, a "When the Levee Breaks" teljesen átértelmezett feldolgozása. A Led Zeppelin verziója egy sajátos dobszólammal indul, melyet azóta többen felhasználtak.
A az USA-ban 2004-ig 22 millió példányban kelt el, így ott ez lett minden idők harmadik legtöbbször eladott albuma. [1]
Következő albumuk, az 1973-as Houses of the Holy méginkább kísérletező: erőteljes dallamok, hosszabb dalok, a szintetizátor és a Mellotron gyakoribb használata jellemzi. Az olyan dalokkal, mint a "The Song Remains the Same", a "No Quarter" vagy a "D'yer Mak'er", saját határaikat is túllépték. 1973-as amerikai turnéjukon rekordot döntöttek: a floridai Tampa Stadiumban a Beatles 1965-ös Shea Stadium-beli nézőszám-rekordját (55 600 néző) megdöntve 56 800 ember előtt játszottak. A new york-i Madison Square Gardenben adott három teltházas koncertjüket fimre is vették, de csak néhány év múlva adták ki.
1974-ben megalapították saját lemezkiadójukat, a Swan Song Recordsot, melyet egyik ki nem adott dalukról neveztek el (az öt közül). (A dal később Page és zenekara, a The Firm első albumán jelent meg "Midnight Moonlight" címmel.) A kiadó logóján - William Rimmer Evening: Fall of Day című 1869-es festménye alapján - Apollón látható (bár gyakran azt hiszik, hogy Ikarosz, Daidalosz, Lucifer vagy maga a Sátán). A logó sok Led Zeppelinnel kapcsolatos terméken megtalálható. Amellett, hogy saját albumaikat itt adták ki, más zenekarokat is leszerződtettek; a legismertebbek: Bad Company, Pretty Things, Maggie Bell, Dave Edmunds.
1975. február 24-én - a Swan Song Records kiadásában - jelent meg a Led Zeppelin első dupla albuma, a Physical Graffiti. Megint sikerült bizonyítaniuk, hogy a különböző stílusok terén is otthonosan mozognak. Példa erre a bonyolult "Ten Years Gone", az akusztikus "Black Country Woman", a gyors "Trampled Under Foot" és az indiai-arab hatásokat mutató "Kashmir". Egy kritikus a Rolling Stoneban ezt írta: „a Led Zeppelin kísérletet tett a művészi megbecsülés kivívására”. A Led Zeppelinnek már nem kellett versenyeznie a „Világ legjobb zenekara” címért - a Rolling Stones és a The Who után már ők is azok lettek.
Nem sokkal később előző négy albumuk újra felkerült a Top 200-as listára. Újra amerikai turnéra indultak és újabb rekordokat döntöttek meg. 1975 májusában öt teltházas koncertet adtak a londoni Earls Courtban (néhány felvétel a 2003-as Led Zeppelin DVD-n jelent meg). A koncerteket ma már a zenekar legjobbjai között tartják számon.
A Led Zeppelin nem csak zenei teljesítményével került a figyelem középpontjába, hanem színpadon kívüli botrányaival is. Magánrepülőgépen (The Starship – Csillaghajó) utaztak, a szállodákban egész emeleteket béreltek ki, melyek gyakran elképesztő állapotban maradtak utánuk; számos történet keringett szexuális kicsapongásaikról, rendszeres drog- és alkoholfogyasztásukról. Bár az együtteshez közel álló forrásokból származó beszámolók nem alaptalanok, jópár a valóságot felnagyító is lehet közöttük, némelyiket pedig a tagok határozottan cáfolták.
A kései évek
1976-ban turnéjuk szünetében leforgatták a Song Remains the Same című film fantázia-betétjeit. Később Robert Plant és felesége görögországi vakációjuk során autóbalesetet szenvedett, Plant bokája eltört. Mivel nem tudták folytatni a koncertkörutat, ismét stúdióba vonultak, és elkészítették hetedik, Presence című albumukat, mely több változást hozott stílusukban. A bonyolult szerveződésű dalok helyett közvetlenebb, jam-szerű számok kerültek rá, mint a Nobody's Fault but Mine; a legjobban sikerült, és a korábbiakra talán leginkább emlékeztető szám, az epikus jellegű Achilles Last Stand. A Presence mind a rajongók, mind a kritikusok részéről vegyes fogadtatásra talált; voltak, akik a váltás okának a zenészek szélsőséges életstílusát tartották – s tény, hogy Page 1976-ban kezdett el heroint használni, függősége utolsó éveik több fellépésébe és stúdiófelvételébe beleszólt.
Az év végén megjelent a Song Remains the Same és a hanganyagát tartalmazó dupla album. A következő húsz évben ezen 1973-as felvételeken kívül nem jelent meg videóanyag a Led Zeppelinről, és az 1997-es BBC Sessionsig hivatalos koncertfelvételt sem adtak ki.
1977-ben újabb amerikai turnéra indultak, melyen Chicagóban, Los Angelesben és New Yorkban öt-öt este léptek fel teltház előtt. (A rajongók körében a seattle-i és a clevelandi koncert nemhivatalos felvételei terjedtek el.) Az oaklandi „Day on the Green” fesztiválon adott műsoruk után kapták a hírt, hogy Robert Plant fia, Karac gyomorfertőzésben meghalt. A turné további részét lemondták.
1978 nyarán az ABBA együttes svédországi stúdiójában (Polar Studio) vették fel új albumukat, az In Through the Out Doort, olyan számokkal, mint a Carouselambra és a Fool in the Rain, melyekben John Bonham mutathatta meg tehetségét, valamint a Plant fiának emlékére készült All My Love. A szintetizátorok használata tanúskodik róla, hogy John Paul Jones zenei ízlése meghatározó volt a felvételek során. Szeptember 7-én újabb csapás érte a zenekart, meghalt barátjuk, Keith Moon, a Who dobosa.
A hetvenes évek végén a diszkó került a zenei ízlés középpontjába, a kritika pedig leginkább a punk rockkal foglalkozott, az évtizedes múltra visszatekintő Led Zeppelin sokak szemében őskövületnek számított. Rajongótáboruk azonban nem csökkent jelentősen, az új lemez az USA-ban és az Egyesült Királyságban is listavezető lett.
1979 augusztusában, két koppenhágai felvezető koncert után az angliai Knebworth Fesztiválon 400 ezres nézősereg előtt tértek vissza a színpadra. Novemberben jelent meg az In Through the Out Door, mely után rövid európai, majd amerikai koncertkörutat terveztek. Utóbbi azonban nem valósulhatott meg: 1980. szeptember 25-én alkohol hatására bekövetkezett légzészavarban meghalt John Bonham.
Az életben maradt tagok úgy döntöttek, hogy barátjuk elvesztése után nem folytatják az együttzenélést: 1980. december 4-én hivatalosan bejelentették a Led Zeppelin feloszlását.
Két évvel Bonham halála után megjelent utolsó nagylemezük, a Coda, korábbi lemezeik felvételei közben készült kiadatlan dalokkal. Az 1990-es években több válogatáslemezük és gyűjteményes kiadásuk is megjelent.
Újraegyesülések, közös munkák
Plant és Page legközelebb a Honeydrippers Volume I EP-n zenélt együtt 1984-ben (Eric Claptonnal és Jeff Beckkel). 1985. július 13-án, a philadelphiai John F. Kennedy Stadionban tartott Live Aid koncerten a Led Zeppelin három tagja ismét együtt lépett színpadra (Zeppelin néven), a doboknál Tony Thompson, illetve Phil Collins ült. Három számot játszottak: Rock and Roll, Whole Lotta Love és Stairway to Heaven.
1986-ban, az angliai Bath-ban tartott próbák után felmerült, hogy Thompson részvételével ismét összeállnak, de a dobos súlyos autóbalesetet szenvedett, és fel kellett adnia a zenélést.
1988-ban John Bonham fiával, Jasonnel kiegészülve léptek fel az Atlantic Records megalakulásának 40. évfordulóján tartott koncerten, szintén Zeppelinként. Jasonnel együtt játszottak még Robert Plant lánya, Carmen 21. születésnapján, valamint Jason esküvőjén.
1990-ben Plant és Page a Knebworth Fesztiválon játszott néhány számot. Szintén Jones nélkül adtak egy MTV Unplugged (az ő elnevezésük szerint Unledded) koncertet, mely után világturnéra indultak egy közel-keleti kamarazenekarral. Az együttműködésből lemez is született, a No Quarter (1994).
1997-ben (tizenöt év szünet után) újabb Led Zeppelin album jelent meg, a BBC Sessions. A két lemezen majd' az összes, a BBC számára készített felvételüket kiadták (1969-ből és 1971-ből). Ugyanebben az évben az Atlantic kiadta a Whole Lotta Love-ot: ez az egyetlen CD-n megjelent kislemezük.
1998-ban Page és Plant elkészítette első kizárólag új dalokat tartalmazó lemezüket, a Walking into Clarksdale-t.
2002-ben a brit sajtó arról számolt be, hogy Plant és Jones között elsimultak régi nézeteltéréseik, és lehetséges, hogy ismét együtt játszanak, sőt turnéra indulnak. A híresztelések szerint a dobosuk Dave Grohl lett volna (Nirvana, Foo Fighters) – ezt az értesülést Page később cáfolta.
2003-ban jelent meg az 1972 nyarán Los Angelesben és Long Beach-en adott koncertjeik anyaga (How the West Was Won), illetve a több koncertről válogatott Led Zeppelin DVD. Utóbbi az év végéig 520 ezer példányban fogyott el.
2005-ben megkapták első Grammy-díjukat, egy életműdíjat.
Tagok
Menedzserüket, Peter Grantet gyakran „az ötödik tag”-ként emlegették.
Diszkográfia
- Bővebben lásd A Led Zeppelin diszkográfiája lapon.
Stúdióalbumok
Koncertalbumok
Válogatásalbumok
Kislemezek (USA)
Egyéb
Külső hivatkozások
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
