Led Zeppelin: 1980. VII. 7. Nyugat-Berlin ''Az Utolsó Koncert''

Ez a Led Zeppelin utolsó koncertje. A Zep léghajóját 1975-től sorozatosan különböző tragédiák luggatták. Az év végén Plant és felesége súlyos autóbalesetet szenvedett, Percy kezét, lábát törte. 1976 e miatt koncertek nélkül telt, viszont megszületett a legpuritánabb Led Zeppelin album, a Presence. A szűkebb értelemben vett rockműfaj is nehéz időket élt meg, a Zep típusú rockszauruszok a punkok frissességével nem nagyon tudtak szembeszállni, bár pont a Zep 1977-ben megzúzta egy hatalmas turnéval az Egyesült Államokat, ahol a Pistols ugyanekkor meg is bukott, miközben a Zep óriási stadionokat töltött meg, de valahol itt el is érte a zenekar megasikereinek végét. Egy újabb tragikus esemény ütött újabb léket, a turné alatt meghalt Plant kisfia. 1979-re megjelent az egyik legvitatottabb lemezük az In Through The Outdoor, melyen olyan számok szerepeltek, amiknek semmi közük nem volt a Black Dog – Stairway To Heaven vonalhoz. Az 1979-es évben összesen két duplakoncertet adott a zenekar Knebworthben és előtte bemelegítésként Dániában. Szerintem ezek a korábbiakhoz képest fáradtabb, kényszeres produkciók voltak, de talán csak a jelenlét volt a zenekar célja velük, és az új album promóciója. 1980-ra valamelyest letisztult a terep, az újhullám volt a trend, a Zep viszont a nemzetközi helyzet ellenére az 1977-es sikereket akarta megismételni, újabb amerikai turnét terveztek. Ennek bemelegítéséül és az új korszakhoz való lendületgyűjtésre surranópályán egy európai miniturnét csináltak. A kontinensen 1973 elején portyáztak utoljára. A sportcsarnokturné holland, svájci és német állomásai személyes kedvenceim, de a legfontosabb állomás nyilvánvalóan az utolsó koncert volt, és nem csak történelmi volta miatt. Maga a turné és a program egyfajta letisztultságot, egyszerűsödést mutat. 1975-től elindult egy terjengősség, a programban a már egyébként is dús dalok kerültek túlsúlyba. A Dazed And Confused, a Moby Dick és a No Quarter már simán 30 percen felül voltak, 1977-től az Achilles és csatolt csellóvonós intrója is 20 perc felé jutott. Bizonyos kritikák már azt írták: a zseniális unalmasba csap át. Hogy ez mennyire igaz, vagy hamis, azt mindenki döntse el maga, mindenesetre ezen a 80-as turnén a fenti számok kiestek a repertoárból, és inkább a kompaktabb, összeszedettebb dalok alkották a gerincet. Brutális nyitódarab lett a Train Kept-A-Rollin, amellyel annak idején az 1969-es koncerteket kezdték, még a Yardbirds örökség folyományaként. Így utólag mondhatni, erre a vonatra szálltak fel 68-ban, ezzel is fejezték be, kerek egész a történet. A következő a Nobody’s Fault But Mine a Zep kései munkásságának egyik gyöngyszeme, itt ha lehet szárazabb, mint az 1977-es turnén, és ez igaz a Black Dogra is. A kemény kezdés után egy kis ízelítő következik három dal aktuális albumról. Az In The Evening még talán a leghúzósabb erről a kísérletinek szánt lemezről. Az album egyik titkos kedvencem, de egy számával a Hot Doggal a mai napig nem sikerült megbarátkoznom, és pont ez a három dal közül az egyik, amit koncertdarabbá formáltak. Ezt minden zenekar iránti rajongásom ellenére léptetni szoktam, mint ahogy a Rain Songot is, amivel szerintem nem tudták elérni az 1973-as minőséget. Viszont az All My Love, mint harmadik aktualitás megint egy gyönyörű darab. Sokan érzelgősnek mondják, hogy ebben hol a határ, az megint egyéni döntés, mindenesetre engem megérint, imádom Jones szólóját benne, és Page mélabús gitározgatása is egyedi jelenség itt. Az előbbi blokkon keresztül eljutunk a turné egyik leggyilkosabb darabjához, a Trampled Under Foothoz. Jonesy nagyon él ebben a dalban, a Zep utolsó évei egyébként is inkább az ő világa. Ez is borzasztó száraz, taposós. Nagyon egyben van a banda. Élmény. Ez a dal mindig is feküdt Plantnek is, aki éveken keresztül hangproblémákkal küszködött. Állítólag még 1974-ben műtötték a hangszálait egy influenza után, és sokáig nem talált igazán magára. Fokozatosan felvett egy új énekstílust, és bár 1975-ben is voltak káprázatos pillanatai (főleg a márciusi koncertek), és 1977 áprilisában is jó formában volt (a DESTROYER bootlegen hallható), mégis valahol itt, ezen a turnén találta meg magát. Sokkal markánsabb és dögösebb lett a megszólalás ezzel az új hozzáállással, mint korábban, ezzel együtt a Stairway és Black Dog kaptatói már egy oktávval lejjebb mentek. Dehát Plant sosem attól volt jó énekes, hogy úgy énekel mint akinek ráléptek. Ezzel az új hanggal és azzal, hogy Jonesy zongorán kísér sokkal dögösebb lett a Since I’ve Been Loving You is, talán eretnekség, de nekem itt jobban tetszik a dal, mint akár 73-ban. Mivel Plant nem a teljesíthetetlen korábbi szintre koncentrál sokkal több érzést tud belevinni, ehhez adódik hozzá Page torzabb gitárhangja és a zongora. Mondanám, hogy most következik az egyik legösszetettebb kavalkád, A Gitárorgia, az Achilles Last Stand, és hogy a dal itt keményebb, kevésbé elvarázsolt, mint 77-ben volt, és hogy ez Bonzó utolsó kiállása, de ellentétben a turné többi állomásával itt valamiért nem játszák. A White Summer megint olyan visszatekintés, mint a Train a koncert elején, ez is inkább a korai korszak dala, mégha ezt már 1977-től játszák hangolásánál fogva mintegy a Kashmir intrójaként. Itt Page megmutatja – ha még nem derült volna ki eddig -, milyen egyéni, invenciózus gitáros. Page szokásától eltérően beszél is a szám előtt, kis türelmet kér az áthangolás miatt. Egyébként a turnén máskor is megszólal, többször konferálja a Black Dogot Chien Noirként, illetve Schwartz Hundként, attól függően, hogy milyen nyelvterületen vannak. Kilép a „titokzatos gitáros” szerepből, ezzel emberibbé válik. A dal bontásözönéből egyenest a Kashmir mantramonotonitású riffjébe váltanak. Ez a dal is folyamatosan ért az évek során. Szerintem 77-től lett igazán hatásos, és itt érte el legszebb fényét. Igaz a Page-Plant érában 94-96 közt átértelmezve a kashmiri hegyek egy újabb magaslatára értek el vele. Az elmaradhatatlan Stairway To Heaven ha nem is legszebb (ha van egyáltalán ilyen leg kategória e dallal kapcsolatban), de talán a legerősebb változata. Így utólag persze könnyű beleképzelni ezt a koncertbe, de egyfajta előérzet hangulat feszíti a dalokat, különösen ezt. Ez a leghosszabb koncertverziója a Stairwaynek, hosszú-hosszú szólóval, újra és újra felcsavarodva a témára, visszatérve, mintha sosem akarnák abbahagyni, mintha utolsó három kívánságként még egyszer újra és újra ugyanazt kívánnák: játszani a halálig, és élni, amíg lehet. Búcsúdal a mennyekbe, mintegy a pokolba vezető In My Time Of Dying helyett. És jöhetnek a ráadások. Rock And Roll. Hát így kell ezt csinálni. Bonzó keményen dönget, vidám a zenekar. „Sokáig éljen a rock and roll és a közönség megbonthatatlan barátsága.” És jöjjön valami komolyabb. Whole Lotta Love. Az albumverzió szerinti 5 percesség nem sokáig tartott a Zep koncertmunkássága során, hamar elkezdett duzzadni a játékidő, ez vált a nagy egyveleges számmá. A legtömöttebb 71-72 körül volt, 73-ban kicsit szabályosabbá vált az egyveleg összetétele, 75-től viszont – ha néhanapján ráadásban játszották – megint a kompakt albumverzió köszönt vissza. Ezen a 80-as turnén megint ráadásszámként játszák felváltva a Heartbreakerrel. Bár játszák pár nappal korábban röviden is, itt a turnézárón mégis 18 percesre duzzad a darab, őrült improvizatív jammel a középrészben. Azért is szeretem ezt a verziót, mert megint nagyon szemléletes példáját hallhatjuk annak, hogy Jones milyen kemény basszusgitáros, pedig ő az elnemismert tag általában a zenekarban. Mégha billentyűs és hangszerelési kvalitásait méltatják is, mint basszusgitárost nem ismerik el. Ebben szerepet játszik az is, hogy a Zep soralbumok mélyebb hangtartományai általában szegényesek olyan 80 Hz körül. Na itt nem húzták le a mélyeket, megzúzza a dalt a ritmusszekció. Plant vadállati (oroszlán)üvöltéseivel járul hozzá a játékhoz. A 15. percnél biztos egymásra mosolyognak, mert a megszokott gitárszóló után Plant rosszul lép be, tesznek még egy kört, mielőtt ráfordulnának a zárórészre. („Woman”) A további történet ismert. Bonzo életvitele végzetesnek bizonyult, a tervezett amerikai turné elmaradt, a zenekar örökre megszűnt.